Fenntarthatóság Felső Fokon – David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

Az Egy élet a bolgyónkon című dokumentumfilm tökéletesen szemlélteti napjaink legnagyobb problémáit. Ha az embereket megkérdeznénk, mik azok az események, történések, amik veszéllyel fenyegetik az emberiséget, a legtöbben valószínűleg azt felelnék, hogy jelenleg a koronavírus, vagy ahogy a dokumentumfilm is említette; például egy csernobili atomrobbanás. Számos okot fel lehetne sorolni amellett, hogy mik azok a tényezők, amelyek ellehetetlenítik a fenntarthatóságunkat, de mindenképpen a legfontosabbak között kell említenünk a globális felmelegedést.

Számomra nem újdonság, hogy a hőmérséklet növekedni kezdett, hogy hatalmas erdőírtásoknak lehetünk szemtanúi, vagy hogy a környezetszennyezés átlépte felső határát. Azonban, amit a filmnek köszönhetően tudtam meg világunkról és annak helyzetéről, az merőben mást, mint amit eddig hittem, és jóval kritikusabb is. Az emberek beszélnek a környezettudatosságról, ismert, felkapott téma világszerte. Ha máshol nem, az iskolapadban, környezetismeret órán, vagy földrajz órán, vagy esetleg szóbeli nyelvvizsga témaként már mindenki találkozott vele. De amit az iskolákban tanítanak, tudnak, vagy elmondanak, az nem mindig a legfrissebb információ, vagy nem mindig fedi le a teljes valóságot. Számomra azért is volt ez a film, olyan meggyőző, mert egy olyan ember osztotta meg velünk a tapasztalatait, aki 39 országban járt, és az egész életét ezzel töltötte: felfedezéssel, vizsgálattal, kutatással. Kinek, minek higgyen az ember, ha nem a saját szemének, ha nem annak, aki ezt közelről ismeri, megtapasztalta?

Ami számomra a legmegdöbbentőbb és új információ volt, az az, hogy mennyire feléltük a bolygónkat. Tudtam, hogy gond van, nem is kicsi, de azt nem sejtettem volna, hogy a föld madárállományát 70%-ban a csirke teszi ki. Tudtam, hogy folyamatos az erdőírtás, de azt nem tudtam, hogy ilyen mértékű, hogy évente több milliárd fát vágunk ki. Tudtam, hallottam már róla, hogy a sarkoknál a jéghegyek és gleccserek olvadni kezdtek, de el sem tudtam volna képzelni, hogy akár 2100-ra teljesen eltűnhetnek a föld felszínéről.

Hihetetlen, hogy egy karnyújtásnyira vagyunk a teljes kipusztulástól, és egy következő kihalástól. Ahogy David Attenborough is mondta, a Föld nincs veszélyben, hiszen a biodiverzitás, a körkörösség állandó. Ahogy Csernobilban is újraindult az élet, kinőttek a fák, a természet leuralja a várost, úgy lesz úrrá az emberiségen is majd egyszer a természet. Nem a Földet kell féltenünk, hanem a saját fajunk fennmaradását.

Ami sokkoló volt számomra még azok a filmben megjelenő adatok az emberek népességét illetően. 1954-ben 2.7 billió ember élt a földön, amíg manapság 7.8 billióan vagyunk. 1954-ben 66% érintetlen vadon az erdeinknek, de ez 2020-ra 35%-ra csökkent. Rohamos változások következtek be évtizedeken belül, és ahogy a film főszereplője is hangsúlyozta, változás nélkül ez a folyamat nem fog csak úgy megállni, sőt 2100-ra végzetes következményekkel járhat.

De mit tehetünk mi azért hogy ez változzon? Ezen a kérdésen sokszor elgondolkodom, mert úgy érzem, hogy emberként felelősséggel tartozom másokért, a tetteimért, és tennem kellene valamit annak érdekében, hogy még sokáig a Földön lehessünk. Úgy gondolom, hogy eddig erre a kérdésre rosszul tekintettem. Mindig olyan választ próbáltam keresni, hogy én, mint egy személy, mit tehetek egyedül másokért. A hozzáállásom egyenlő volt a nullával. Sokszor gondoltam erre: „Ugyan már, közel 8 milliárd ember él a Földön, nem fog semmi sem megváltozni, ha én egyedül megváltoztatom az életstílusomat”

A dokumentumfilm megnézése után úgy gondolom, hogy nagyot tévedtem, mert olyan válaszokat is kaptam, amikre nem is számítottam. Szeretem ezt a témát, szeretek ilyen ismeretterjesztő dokumentumfilmeket nézni, de valahogy arra számítottam, hogy a film végén egy motiváló szöveget fogok arról hallani, hogy változtatnunk kell. Ilyen esetekben gyakran teszem fel a kérdést laikusként: „Oké, de hogyan???” Meglepő volt, hogy a film felkínált számunkra megoldási alternatívákat, mind az egyén, mind a közösség szintjén.

Mit tehet a nép? A cégek, a gazdaság, az állam koncentrálhatna arra, hogy Attenborough is mondta, hogy a megújuló energiánkat használjuk: nap-, szél-, és vízenergia. Ami pedig az egyént illeti, nincs másra szükség, csak egy kis életmódváltásra. Kevesebb hús fogyasztásra például, ha teljesen nem is tudunk megválni a hústól, de annak a fogyasztását, ha felére csökkentjük az már nagy segítség. A film ugyan nem említette a szokásos „váltsunk papírtáskára, le a műanyaggal” kampány szöveget, de szerintem ez azért volt így, mert az a legkevesebb, amit tehetünk, ide nagyobb, radikálisabb intézkedések szükségesek már.

Nagyon tetszett, hogy a film kiemelte, hogy van még lehetőségünk változtatni, csak észre kell vennünk a jeleket, és mindenkinek bele kell adnia magát, hogy sikerüljön. A film megnézése, és a kurzuson való részvétel után, úgy érzem, hogy mélyebben belelátok a témába, amit eddig csak felszínesen ismertem, pedig az egyik legfontosabb dolognak kellene lennie, ha nem a legfontosabbnak, hogy erről beszéljünk. Most realizálódott bennem, hogyha én, 21 éves fiatalfelnőttként ennyire vagyok tájékozott a világ dolgairól, akkor vajon a nálam fiatalabb mennyire? Ha nem a fiatalok, akiké elméletileg a jövő, akkor ki hozza majd el a várva várt változást?

Véleményem szerint az első legfontosabb dolog a téma terjesztése és népszerűvé tétel. Én, jövőbeli tanárként kötelességemnek érzem, hogy a témával mélyebben foglalkozzanak az iskolákban, legyen szó általános, vagy középiskoláról. Hiszen ez mindnyájunkat érint, és ha a tragédia bekövetkezik, a pusztítás nem fog válogatni, mindenkire ugyanolyan hatással lesz. Gondolataimat David Attenborough gondolataival szeretném zárni; jelenleg az emberek a legintelligensebb élőlények a Földön, de ahhoz, hogy ezt közösen átvészeljük és megoldjuk, nem intelligenciára, hanem bölcsességre van szükség.