PTE TTK Szentágothai János Szakkollégium, Tehetségpont, és Egyesület

Irodalom

Kis magyar tarokk irodalom

(Csallóközi Zoltán–Osváth László)

Száz éve még az egész ország játszotta. Korunkban, elsősorban a fiatalok körében, kávéházakban és baráti összejöveteleken egyaránt, sőt, ahogy észrevettük, előadások szüneteiben újra előkerült a kártya. Mi tagadás, magunk is nagyon szeretnénk, ha újra a régi fényében tündökölne ez az elmés kártyajáték. Ezért is vállalkoztunk arra, hogy olvasóinknak összefoglaljuk a játék szabályait. De mielőtt rátérnénk a szabályok ismertetésére, tegyünk egy kirándulást a magyar irodalomban.

A kezdetek

A magyar irodalom XIX. és XX. századi történetében, mint az élet természetes velejárója bukkan fel úton-útfélen a kártya, és ezen belül a tarokk.

„Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon” – sajnálkozik Tempefői Csokonai Dorottyájában, amikor meglátja a Tökkolopi uram zsebéből előkerült, magyar költeményekbe csomagolt tarokk-kártyát. No persze Tökkolopi uram egyetlen tudománya lehetett a tarokk-játék, ahogy száz évvel később Móricz is utal rá a Karnyóné második előadásához írt hangulatcsináló novellájában.

„Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániában szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa s hatot nyert tőle mégis.”

Innen azért megtudhatjuk, hogy Csokonai idejében még egypár arany áron Bécsben vásárolták a kártyát. Bár van tudomásunk az 1700-as évek közepétől magyarországi kártyafestőkről, de nagyobb számban a reformkorban jelennek meg a hazai mesterek. Zsoldos Benő adatai szerint az 1800-as évek első felében mintegy hatvan kártyafestőt ismerünk tizenkét városban, csak Pest-Budán harminchét mester működött. Ekkor már a tarokk kártya elengedhetetlen kelléke a vármegye életének.

Eötvösnél, A falu jegyzőjében a főispánra várakozó társaság tarokkozással üti agyon az időt. Szenvedélyes volt a játék. Jól érzékelteti ezt az író az egyik táblabíró és az alispán partivégi vitájában. Ellenfelük megcsinálta a pagát ultit, mert az alispán pikket hívott treff helyett.

– Téns alispán úr, ez tűrhetetlen – kiáltott a játszók egyike, kinek száraz halvány arcán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabíráját ösmeré meg – látott-e illyet a világ? Pénzessy hazavitte pagátját!

– Hát persze ez baj! De hát mikor hazavitte, ki tehet róla? – szólt Magyarország egyik legkerekdedebb másod alispánja.

– De mikor én betakarom.

– Hát miért takarta be a teins úr?

– Mikor nyolc tarokkom van!

– S mégse tudta megfogni?

– Persze, mikor a teins úr piquet játszik.

– Három volt, hát mit játsszam?

– Treffet, az istenért, treffet, hogy ne találjon.

– Treffet, majd bizony a királyomat?

– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve Pénzessyhez, ki jókedvűen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül több néző sereglett öszve, s Édesy majd az egyik, majd a másiknak magyarázá a szerencsétlen történetet.

– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó Krivér, ki a zsidót számolá.

– Így nem lehet játszani – kiálta Jánosy ismét – ha a teins úr még át sem akarja hibáját látni.

– Mindenki tetszése szerint játszik – szólt kissé haragosabban Édesy.

– Igen, de akkor játszék maga, vagy ingyen, s ne más emberek pénzén.

– Itt van három húszasa – kiálta Édesy, ki végre minden türelmét veszté – s most hallgasson!

– A mi sok, sok; fogja az úr a pénzét, vagy adja a huszárjának, velem így ne szóljon s ezzel a táblabíró fölugrott.

– Az úr pedig menjen korcsmába lármázni, ha akar.

– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé előadását, melyből csak pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois vala hallható…”

Kossuth az emigrációban is szívesen tarokkozott, jó játékos volt Liszt Ferenc, játszottak a márciusi ifjak, sőt a fiatal Ferenc József is. A szabadságharc alatt is állandóan zsebben volt a kártya. Degré Alajos visszaemlékezései számtalan feledhetetlen partiról tudósítanak. Leiningen Westerburg Károly Aradon, kivégzése előtt írt emlékirataiban megemlíti Damjanich tábornokkal folytatott tarokkpartiját.

Ebédre Damjanichnál voltam, kinek háza nyitva állt, és barátai hívatlanul is kaptak egy tál jó ételt. Szóváltásba keveredtünk, melynek oka a tegnap esti tarokkparti volt. Kászonyi (akkor a Ferdinánd huszárok ezredese) meg én meglehetősen nagy pénzbe játszottunk az öregúrral (így neveztük). Damjanich könnyelműen és szerencsétlenül játszott; négyszáz forintnál többet vesztett, nagyon mérgelődött miatta, úgyhogy azt mondta: Egyszer, többször nem.” A történetnek egy másnap hajnali szemle, alapos mérgelődés, majd természetesen őszinte kibékülés lett a vége a két hős mártír között.

Jókai és Mikszáth kora

Jókai regényeiben gyakori vendég a tarokk. Romantikus hősei ugyanolyan magától értetődő természetességgel játszanak, mint ahogy esznek, szeretnek, vagy borozgatnak. A Lélekidomárban helyre húznak a játékosok, majd a tarokkparti alatt beszélik meg a párbaj részleteit. Ha az ember híressé lesz, novellájának hőse, Tallérosy Zebulon kisvárosi partiját az ispán, az erdész és a káplán társaságában is szemléletes részletességgel ismerteti az író.

Előhozatik az altehrwürdig tucat kártya, melyben a többek közt a skiz hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajcáros bilyog, a pagát szegletéből meg le van hasítva egy darab; aki oszt, mindig megmondja: ’Ott megy a skiz, ott megy a pagát.’ Zebulon különben is nagy szerencsében van; káplán úr pedig oly rosszul játszik, hogy mikor ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új krajcárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilenc krajcárt, s abból csak magának Zebulonnak kilencvenöt krajcárt, ki ekként befonta a társaságot legalább két veres forintig.”

Az Új földesúrban „egy-egy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz, aki a tarokk-kompániát kisegíti”. De járja a tarokk Oroszhonban is. A Szabadság a hó alatt hősei is szorgalmasan forgatják a kártyát. „Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbásszal fölséges eledel ilyen kommóció után! Ebéd után teljes tarokkparti van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagátultimót tíz tarokk ellenében ’kontra’ ’rekontrá’-val! Az egész politika, ami belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a ’vulpis’-t (olyan kártya, ami semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?”

A leaotungi emberkék címen írt Jókai egy elbeszélést a Pesti Hírlapba. Mikszáth érdeklődésére, hogy honnan vette az ideát ehhez a meséhez, egy tréfás levélben válaszolt, miszerint a történetben szereplő emberkék voltaképpen a tarokk kártya figurái, a skíz például a kínai császár.

„Hát egyszer – kínomban – mikor nagyon vertek a mamelukok, arra a gondolatra jöttem, hogy milyen derék dolog volna, ha ezek az apró emberkék, akik erre a tarokkra vannak festve, megelevenednének, s elkezdenének egymással a maguk eszétől úgy játszani és verekedni, ahogy mi játszatjuk és verekedtetjük őket, ezek a bolerót táncoló senorák, szerenádozó Romeók, aludttejivó pifferárik, citerázó tyrolok, halászó olaszok, cérna gombolyító toreadorok, mazurkázó krakuzok, pipázó basák, szüretelő magyarok, arató svábok és más egyéb khinézerek: mind megannyi jó ismerőseink, akik mindannyian üldözik a legifjabb testvérüket, a bohócmesterséget űző pagátot, de akik fölött ismét magasan emelkedik ki az egyedül dönthetetlen potentát, a minden tarokkok uralkodója, a ’skiz’. Bukhatnak császárok és királyok a földtekén, de a skiz nem bukhatik meg soha. Csak egy olyan esetet jegyzett fel a világkrónika, amikor még az ’excuse’-t is elütötték. Volt egy erdélyi képviselő kollégánk, M. Laci, akinek egy aufgelegt Soloban a skizét egy kópé játszótárs egy más játszmából kikölcsönzött skizzel felütötte; amire a mi barátunk bámulatterhes indignációval kiálta fel: ’no, ez is csak énrajtam történhetett meg!’ Hanem hát ez csak l e g e n d a. Az excuse a mennyei birodalom ura! Ez a kínai császár.

Kínai császár? Íme megvan az eszme a meséhez.”

Jókai maga is szenvedélyes játékos volt. S kevesen tudják, Szomaházy századforduló táján megjelent Kártyakódexében a tarokkjáték szabályait ő ismerteti. Persze ennek alapján elég nehéz lenne ma megtanulni játszani, de hát az író nem is tételezi fel, hogy valaki ne tudna. A kornak megfelelően a hármas tarokk szabályait fejti ki részletesen. Ebben az időben ez volt divatban. A mai négyes tarokkal, mint – „apáink idejében mind ezt a nemét a tarokknak játszották.” – írja, csak röviden foglalkozik.

Ne lepődjön meg az olvasó, ha Jókai vagy Mikszáth írásaiban a mai fül számára ismeretlen bemondásokkal találkozik. Ebben az időben már a hármas tarokkot játszották, ahol a játékosok tizenkét lapot tartottak a kezükben, s a negyedik játékos minden körben az osztó szerepét töltötte be.

Jókai apáik játékának teszi a négyes tarokkot, amely aztán a XX. század elejétől hazánkban egyedülivé válik. De ha figyelmesen megnézzük, bizony A falu jegyzője hősei is hármas tarokkot játszottak, sőt Csokonai, vagy akár Leiningen leírásában sem lehetünk biztosak, hogy vajon melyik fajtáját űzték e nemes kedvtelésnek.

Egy híres festmény megőrizte a parlamenti klub nagy tarokkosait. 1902-ben, Tisza Kálmán halálakor a Vasárnapi Újság közölte a képet, és egy rendhagyó nekrológot is hozzá. A nekrológ a partiról szólt, ami feloszlóban van, mert kidőlt a sorból a negyedik, a generális. Jókai korábban már külön írást szentelt a képnek.

„A karácsonyi műkirakatokban látható Ferraris képe, igen szépen sikerült heliogravürben visszaadva, melyet a Sváb Károly birtokában levő eredeti olajfestmény után ’A históriai tarokkparti’-nak neveznek.

Nem azért nevezik pedig históriai tarokkpartinak, mintha az együttjátszók s a nekik asszisztáló ’bíbicek’ itt csinálnák ennél az asztalnál a világtörténetet; hanem azért, hogy ennek a tarokkpartinak históriája van.

Ez a tarokkasztal három miniszterelnököt látott bukni (sőt segített buktatni), a negyedik (Wekerle) csak úgy menekült meg, hogy nem tud tarokkozni. – Nagy hiba egy olyan szép talentumú embernél!

Úgy hiszem, hogy modern társaságban egészen fölösleges fáradság arról értekezni, hogy a tarokkozás milyen nevezetes tudomány, több, mint tudomány – művészet! Sőt, mondhatám: diplomácia – az is az haute finance-szal összekötve.

Itt a szerencse magában nem segít, az ember a legjobb kártyákkal bukik meg, s nagyon rosszakkal diadalmaskodik. Ilyenkor azt mondják: „ángol ész!”

Csak néhány esetet sorolok fel a tarokkasztal krónikáiból, melyek aranybetűkkel vannak feljegyezve az emlékezet márványtábláira. Lehetetlenséggel határosok!

Hogyan lehetett az, hogy X. kimondja kilenc tarokkal az ultimót: Y. megkontrázza tizenegy tarokkal, és X. megcsinálja a pagátot a végén? (Z.-nek, a harmadiknak a hibájából.)

Hát az hogyan érthető meg, hogy X. pagát ultimót mond tíz tarokkal, Y. tíz tarokkot proklamál, kontra pagát ultimóval, pagát elfogással; erre Z. kikiáltja a tulétroát: ezzel tudatva, hogy a kezében levő két tarokk a két nagy matador. – És X. megnyeri a játékot, s hazaviszi végül a bohócot, és így a tulétroát is meghiúsítja.

No, meg az a nevezetes nagy strágesz, amikor Y. kezében van tíz primőr és két blank király: ezzel a hatalommal kimondja a pagátfogást, három matadort, volátot. S aztán elveszti a játékot, harmincháromban, ötödik vétellel, rekontrával, s minden egyéb kimondottat.

Akik értik e nemes művészetet, azokra bízom e nehéz feladványok megfejtését: melyek valóban megtörténtek a históriai tarokkasztalnál. Az olyan eseményeket is tartogatja Clio, amikor M. barátunk négy dámával mondta ki a szólót – és megcsinálta. Ehhez már szerencse kellett és vakmerőség.

Ennek az asztalnak a szereplőit kívánom bemutatni, ahogy a titulusaik adják.

A Forhand az a „generális”, aki azóta is, hogy magát közlegénynek vallja, megmaradt generálisnak: a középső figura, aki a pagát fiút nagy aggodalmak között fekteti a kihívott színbe: az a „májszter”: nem azért, mintha ő volna a tarokkban a mester; hanem azért, mert a becsületes pesti csizmadiacéh megválasztotta tiszteletbeli mesternek. – Az a fekete sapkás, aki mingyárt elüti az ártatlan pagátot, az a „Gonosz Pista” (dehogy gonosz: hisz ő a honvédek apja), aki ezt a predikátumot csak azáltal érdemelte ki, hogy legjobban tud a többiek közt kártyázni; a negyedik végre, aki háttal van felénk fronttal, az a „főrend”. Az arcát azért fordítja félre, hogy eltitkolja rajta a kárörömét felebarátja veszedelme fölött.

A negyedik hely néha képviselőt változtat. Mikor lutheránus gyűlések vannak, olyankor elfoglalja azt az excellenciás oberlutheráner, aki azért, hogy nekem kedves kortársam és mindenre előfizetőm, a tarokkban nagy drukker: más-más alkalommal pedig a „fejedelem”, aki egy nehezékkel még nagyobb. Néha a miniszterelnök is kiegészíti a partit, s gyakorolja az üdvös korrupciót – a saját tárcájából. Kevesebb jót jegyezhetek fel a horvát miniszterről; mert az mindig megadóztatja a magyarokat. Mikor a generális távol van, olyankor suppleálja őt a „dárdás”. – Nagyon rosszul suppleálja a közérdek tekintetében.

Akik e tablóban a négy szereplőt körülülik és -állják élethíven talált arcképekben, azok a „bíbicek”. Vannak szerencsehozó bíbicek, akik, mint a mesebeli lidérc, aranytojást raknak le, amely háznál letelepednek, vannak ellenben „szurokmadarak”, akik után „nem terem fű azon a helyen, ahová ők leülnek”.

S a bíbicek nem elégszenek meg a néma szereppel: azok belebeszélnek a játékba, tanácsokat adnak, biztatnak, heccelnek, beugratnak, válogatnak a talonban: „ezt vedd fel, azt tedd le”, nógatnak: „mondd ki a szólót, az ultimót!”, ha renonszot adtál, oldalba löknek, figyelmeztetnek rá, visszavétetik a már az ütésbe beletett kártyalapot (ez mind járja ennél az asztalnál), összeszidnak, ha suskust csináltál: kinevetnek, ha a Hinterhandos tizenkét tarokkal megkontrázott, s a játszma végén esküdtszéket szólnak fölötted, s kimondják rád a vétkest: s kiszámítják a perköltséget; ellenben annak a diadalhírével, aki az egész társaságot kirabolta, betöltik az egész klubot.

Talán hát valami nagy pénzbe megy a játék, hogy megérdemli a nap hőse a „főrabló” nevet? Dehogy megy: krajcárokba játszanak. A nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy „nyerő” zsebet meg egy „vesztő” zsebet. Esztendő végén mind a kettő üres, s arról tudja az ember, hogy a „mérleg” tökéletes.

De hát megvolt érte a gyönyörűség.

Mert hát nagy gyönyörűség az, mikor komoly emberek, akik belefáradtak egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a hivatásuk terheibe, estefelé másfél órára összeülnek játékot csinálni, s ezalatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második állomáshajó, se börzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztújítás.

De még nagyobb gyönyörűség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi „szabad szó”; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek, kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat közrebocsátani, aminőkért, ha másutt mondatnának, nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.

Aki „ezt” nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban az haut gout.

Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arcképcsoportot képező alakoknak (keleti nép lévén, jobbról balra olvasván): Mikszáth Kálmán, Pulszky Károly, Podmaniczky Frigyes, Beöthy Algernon, Odescalchy Gyula, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Nedeczky István, Gajári Ödön, Sváb Károly.”

Ezt fűzte Jókai Ferraris képéhez, A históriai tarokkpartihoz. Ferraris Artúr megfestette, Mikszáth az Írói arcképekben leírta a híres partit.

„Az ötöt elütötte már. A pajtások most kezdenek gyülekezni a partihoz.

S amint rajzanak fejében a regénybeli alakjai, amint jönnek-mennek, látja közöttük ballagni nagy köpenyében Nedeczky Istvánt is. Valami csodálatos telepátiával megérzi, hogy Sváb Károly a Sugárúton lépeget; épen a Petánovics előtt megy e percben. A Tisza Kálmán kocsija épen ebben a szent pillanatban robog be a klub udvarára. Nosza, hamar pontot s Jókai is siet a tarokk-partihoz.

A skíz, az a csodálatos, gonosz skíz még a múzsáktól is el tudja szakítani.

Üdén, frissen érkeznek a partnerek, az örök csaták vívói. Tegnap fáradtan távoztak, győzve és legyőzetve, ma már semmi nyoma a tegnapi ütközetnek, új harcot folytatni mind készek, semmi gyűröttség sincs egyiken sem.

Ez a legerősebb parti a klubban (melyet különben nemsokára a Ferraris gyönyörű képén látni is fog a közönség). Jókai meg sem áll a tanácskozó-teremben (a konferenciákon csak rendkívüli események idejében szokott megjelenni), a miniszterelnöktől nincs semmi kívánnivalója, a kulissza-titkokra sem kíváncsi, siet be gyorsan a szentélybe, a biliárd melletti szoba ismeretes szöglet-asztalához, hol nagy reményekkel s kedélyes fenyegetésekkel kezdődik meg a két óra hosszáig tartó megütközés.

– Ma visszaveszem a tíz forintomat.

– Hát az én öt forintom? – szólal meg a másik tegnapi vesztő.

Osztanak, kedélyeskednek, bíztatják, szidják egymást.

– Azt hittem urakkal játszom – sóhajt fel Jókai egy rossz vételnél.

– Nem voltál katona – haragítja Tisza, ha az első kártyánál megállapodik.

– Kontrázzuk meg a „ritmuscsinálót” – kedélyeskedik Nedeczky.

Élénk örömzaj tör fel az asztalnál, ha Sváb Károlyt sikerül megbuktatniok.

– Nagy halott van!

A kibicek egész raja üli körül az asztalt, hol a magyar közélet ilyen kiváló alakjai szórakoznak épen olyan vehemenciával, passzióval, mintha egyebet se csináltak volna a világon.

Megérkezvén a „hora legalis” (a nyolc), kimondatnak a tourok, összeszámíttatnak, beváltatnak a blokkok s Jókai úgy, amint jött, észrevétlenül siet el a termeken át a politizálók tömege közt a felső kabátjához. De ha útközben elfogják is az ismerősök, nem gyötrik egyházpolitikai eszméikkel, hanem a legaktuálisabb kérdést intézik hozzá.

– Mennyit adtak?

– Megnyúztak – feleli mélabúsan, s még egyszer megfenyegeti öklével a partnereit. – Rablók.

De amikor ő nyer, diadalmasan dicsekszik kifelé menet:

– Lekaszaboltam szegényeket”

Mikszáth parlamenti írásaiban élénk figyelmet szentel a játéknak. „Teljes erővel a tarokk tanulmányozására vetettem magam. Láttam, hogy minden tudomány közül ennek veszi az ember a politikai pályán a legtöbb hasznát.

Sajnos nincs hozzá valami különös talentumom, mert minden elveszett partit nekem tulajdonítanak a partnereim, itt hibáztam el, ott hibáztam el, egyszer azért szidnak össze, hogy minek jöttem ki királlyal, máskor azért szidnak össze, hogy miért nem jöttem ki királlyal, majd azért förmednek rám, hogy minek tarokkal.”

Az én kortársaimban húsz év politikai történetét foglalja össze a miniszterelnökök tarokkhoz való viszonyában. „A miniszterelnökök rendszerint tarokkot játszanak, ezzel fejezik ki familiáris érzelmeiket és a párthoz való összetartozandóságot. A reszortminiszter pikét is játszhat, mint azt Joszipovics esete mutatja, de a miniszterelnöknek tarokkot kell játszania. Tarokkot játszott Tisza is, Szapáry is; Wekerle nem játszott tarokkot, de az igaz, hogy hamarabb bukott meg, mint kellett volna. Bánffy már megint tarokkot játszott, minélfogva éppen megfordítva, később.”

Azért a reszortminiszterek is inkább a tarokk mellett tették le a voksot. Miniszterek a vízen című tárcájában Esztergomból, a híd felavatási ünnepségéről utazik csigatempóban a hajóval hazafelé, kissé unatkozva a miniszterek és képviselők sokasága.

„– Hej, sokat érne most egy tarokk-kártya!

Csak éppen ki kellett mondani, egyszerre kicsapott egyet a zsebéből Ludvigh Gyula. Van. Hogyne volna? Hát mikor nem volt?

Lett egyszerre nagy mozgás, nagy akció; helyet húzni, ceruzát, táblát szerezni.

– No, majd lesznek itt mindjárt bukott miniszterek kívülem is – fenyegetőzik Széchenyi Pál gróf.

Megalakulnak, letelepednek. Perczel Dezső bontja ki a kártya paklit, s kihajigálja a fölösleges „kicsinyeket” olyan nyájas arccal, mintha főispánok volnának.

– Helyre, uraim, helyre!

Bánffy ül szembe Ludvighgal: Széchenyivel Perczel néz farkasszemet. Nincs többé se gond, se politika, se egyházi konfliktus, csak egy kérdés van már, hogy: ki oszt?

Annyira komplett a társaság, hogy gibicei is vannak, – sőt Vörös László partner is lehetne, mert az mindent tud – ámbátor a jobbról ülő gróf Bethlen Balázs országgyűlési képviselő és gibic is olyan arcot vág a képen, mintha értene a dologhoz.

Hogy milyen a kártyajárás, ki nyer, ki veszt, nemigen lehet kivenni, csak egy konstatálható biztosan: hogy a ’csiga’, vagyis a hajó most már őrült gyorsasággal nyargal Budapest felé. Az átkozott Skíz (’politikai társadalmunk kimagasló alakja’, mint Szontágh Pál nevezte) úgy meg tudta babonázni.

Egypár kiosztás – és hangzik a fütty, a köteleket kihajítják a partra.

A partnerek bosszúsan néznek össze: Mit? Megérkeztünk? Már?

Valóban otthon vannak. Zsebre a kártyákkal! Jobbról a miniszterelnöki palota fehérlik, balról a Lloyd-épület oszlopai integetnek feléjük. Ott ismét várja őket sok új munka és sok új bankett.”

Része volt a kártya az életnek. Szereplői természetesen példálóznak a tarokkból vett hasonlatokkal. A Nemzetes uraimék vizsgálóbírója maga szeretne a dolgok végére járni. „A patvarba is, mit érne a tarokk, ha színével osztanák benne a kártyát?” Része volt a kártya a halálnak. Az Intra dominiumban Gurdy György haláláról való leírás egészen egyedülálló.

„Az öreg, hallom, az utolsó percében is az igazi virtust mutatta meg, hogy miképpen hal meg a magyar dzsentri.

Mikor már nagyon rosszul volt, forró lázban, félig öntudatlanul, intett a kezével, vigyék el az orvosságos üveget, s halkan suttogta:

– Adjátok ide a kártyát.

Felült ágyában nagy nehezen, szemei megcsillogtak, viaszszínű arcára valami bágyadt mosolyféle ült ki, s elkezdte egyenkint sorba hajigálni a kártyákat a paplan zöld selyem felületére, miközben egyre a megboldogult Panity Lacival és a Siroky Miskával beszélgetett. A rokonok hüledezve, sápadtan hallgattak.

– Nagyapa, jaj, mit csinál, nagyapa? – siránkoztak az unokái, de az öreg nem hallott semmit abból, ő tovább játszott a hajdani pajtásaival, bizonyosan ott látta őket ülni az ágya mellett.

– Ne kontrázzuk meg, Miska, mit gondolsz? Adj ki Laci… Mennykő sovány vétel, mondhatom! Bele a XXI-est! Mit tartogatod? Színt híttál volna, te bolond! Bika ne legyen belőle, mert megeszlek.

S addig-addig játszott, évelődék a két láthatatlan alakkal, s adogatott ki nekik, míg a kártya kiesett kezéből, feje aláhanyatlott erőtlenül, kékülő ajka rángatózni kezdett, mintha szavak után kapkodna (talán pagát ultimót akart mondani), aztán lehunyta szempilláit, egy tompa hörgés, és nem volt többé.

Szép halál jutott osztályrészéül. Panity Laci és Siroky Miska eljöttek érte a másvilágról, s bevették harmadiknak. Így urasan, tarokkozás közben sétált át a mennyekbe.”

(2005. április)

Jókai Mór: A históriai tarokkparti 1895