A miniszter pontatlan volt. A miniszter ugyanis bő fél órával előbb érkezett. Feleségével meglátogatták a bazilikává avanzsált székesegyházat, majd alaposan körbejárták a leendő helyszínt. A vendéglátók boldogan fogadták a pontatlanságot: figyelmességnek vették és figyelmességekkel igyekeztek viszonozni.
A miniszter érdeklődött. A magának és vendéglátóinak szerzett értékes félórát további értékekkel akarta feltölteni: végigjárta a feleségével a világörökség Cella Septichora-t. A miniszter úr valódi érdeklődést méltóztatott mutatni – valódit, s nem azért mert végeredményben egy kultúrájára büszke országban az Ő irányítása alá tartoznak a kultuszügyek. Kitűnő idegenvezetői akadtak: egy professzionális guide és annak egykori egyetemi professzora.
A minisztert egy rector emeritus, és egy pár igazi rektor-helyettes fogadta, míg a helyszínen, másfél ezer éves hét félkaréj között félszáznál több szakkollégista várta.
A miniszter Európa kulturális parlamentjét hagyta ott az ötven egyetemistáért. Felhúzta az egyen-nyakkendőjüket, életkorát meghazudtoló fiatalosságával berobogott, és fejet hajtott a ránehezedő – a személyének és hivatalának egyaránt szóló – protokollteher előtt.
A miniszter az elképzelhető legnagyobb szerénységgel húzódott meg a VIP-k sora közepén, és érdeklődve hallgatta a szónokokat, a köszöntőket. Körös-körül mindenkinek ugyanolyan nyakkendője volt, mint az övé.
Aztán Réthelyi Miklós professzort szólította mikrofonhoz a házigazda. A miniszter valahol – láthatatlanul és felfoghatatlanul – ott maradt ülve a VIP soron. Senki nem látta, míg Réthelyi Professzor az előadói pulpitushoz lépett és elmesélte történeteit, megosztotta a hallgatókkal az emlékeit a Szakkollégium névadójáról, a 99 éve született Szentágothai Jánosról.
A kitűnő, és lexikai egységekben is bővelkedő előadásból csak egy rövid tőmondat maradt ki, amely több nyitva hagyott kérdést lezárt volna. Megválaszolta volna, hogy honnan ez a hihetetlen mély és szerteágazó ismeretanyag. Választ adott volna, hogy miképp lehet a szakkollégium névadója hagyatékának jelentős része az előadó tulajdonában. A hallgatóság megtudta volna, honnan ered a személyes hangnem.
De nem. A mondat nem hangzott el. Nem kellett megtudnunk azt, amit amúgy mindenki tudott. Este aztán, a Celláriumban, vacsora közben rájöhettünk, hogy miniszter úr a bolondját járatta velünk. Úgy tett, mintha spontán mesélne, mintha esetlegesen hordott volna össze személyes emlékeket nekünk. Pedig – láttuk be mi, becsapottak: egy mesteri előadás részesei lehettünk, egy embertől, aki ha véletlen miniszter is, de nem véletlen professzor.
Köszönjük a látogatást!
