„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” – Ezekkel a szavakkal illette Mindszenty József bíboros és hercegprímás az 1956-os forradalmat és szabadságharcot.
Már több mint hat évtizede annak, hogy a magyar politikai szuverenitás és önállóság gondolata forradalom, majd szabadságharc formájában ismét megmutatta. Mint ahogy az akár 1848 folyamán, akár a Rákóczi szabadságharc folyamán is megmutatkozik, a magyar történelem bizonyos eseményeinek és körülményeinek kontextusában az önállóságra való igény. Ehhez csatlakozik ’56 szellemisége és ezért is bír számunka, illetve számos generáció számára üzenettel. Minek előtte azonban rátérnénk erre az üzenetre, nézzük meg milyen tényezők és események juttatták el oda az országot, hogy önállóságra való igényét megmutassa.
Az 1945 utáni demokratikus rendszer létrehozására tett kísérletek, az 1947-es „kékcédulás” választásokkal hamar meghiúsultak, helyette egy sztálinista, önkényuralmi rendszer jött létre számos gazdasági és politikai viszontagsággal. Ezek közé tartozott az erőltetett kolhozosítás, iparosítás, a „téeszesítés”, a beszolgáltatási rendszer, koncepciós perek, padlássöprések, az ÁVO átszervezése ÁVH-ra, ennek visszaélései, besúgóhálózat létrehozása, a korábbi rendszer jeles politikusainak, közszereplőinek és tisztjeinek ellehetetlenítése, személyi kultusz, a szovjet jelenlét, egypártrendszer, kitelepítések, munkatáborok, vagyonelkobzások és még rengeteg más. Magyarország de facto szovjet bábállammá vált, az ország élére olyan vezető kerülhetett csak, aki bírta Moszkva támogatását. Jól látható tehát, hogy a Rákosi-rendszer apránként bontotta le az állam és az állampolgárok önállóságát és szabadságát védő intézményeket. A rendszer támadásai egyformán érintették a fővárost, a vidéket, és még a legkisebb községeket, településeket is.
1953-tól Sztálin halálával és Hruscsovnak szovjet pártfőtitkári kinevezésével enyhülés kezdődött. Számos kisebb reform igyekezett a sztálini keményvonalas politikát konszolidálni. Ez a konszolidációs kísérlet Rákosi megléte miatt csak jelentősen késve vagy egyáltalán nem érte el hazánkat. Ezáltal az országban felgyülemlett feszültség nem oldódott, sőt, növekedett tovább, s még nagyobb volt az igény az újításra, az enyhülésre és Magyarország Keleti-blokkon belüli önállósodására.
Ezek az igények és törekvések törtek felszínre 1956 októberében, mikor is a szintén hasonló problémákkal küszködő Lengyelország is kimutatta az elégedetlenségét (lásd: poznani munkásfelkelés). Megfogalmazódott az igény számos szabadságjogi, valamint politikai reformra úgy, mint sajtószabadság, többpártrendszer, vagy a Moszkvától való függetlenedés.
Békés tüntetésből szabadságharc a diktatúra ellen, amely a 20. századi Magyarország egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Valamennyien ismerjük már a Budapesten történteket. A pesti srácokat, a Corvin-közt, a Sztálin-szobor ledöntését, a magyar címerrel ellátott harckocsikat és a várost ért pusztítást. Azonban a politikai és a katonai cselekmények mellett a már általam felvázolt önállóság narratívájából is fontos.
Bár a szovjet intervenció és a nyilvánvaló erőviszonyok miatt a forradalomból lett szabadságharc nem tudta saját törekvéseit végig vinni, nem mondható el, hogy 1956 hősei és áldozatai hiába szenvedtek volna atrocitásokat. Miért? A szabadságharc példaként és emlékeztetőként szolgált arra, hogy a magyar önállóság gondolata nem veszett el. Üzenetértékkel bírt nem csak a Szovjetunió és a magyar nemzet, de keleti blokk országai, a nyugat és a kontinens számára.
Számos dolgot ünnepelhetünk és ezer meg ezer történetet mesélhetünk el 1956 kapcsán. A történetek, események és tények mögött ott a vágy a szabadságra, az önállóságra, és a nemzeti öntudatra.
SÁGHY Viktória Anna
KATUS László Történész Kutató Klub