• November végén Budapesten találkozik a világ vízszakmai elitje és a rendezvényre számos államfőt, miniszterelnököt és világszervezetek vezetőit is várják.
• Ez lesz a Budapesti Víz Világtalálkozó (BWS), ahol a cél a következő 15 év globális vízpolitikáját megalapozó akcióterv elfogadása.
• Arról, hogy melyek jelenleg a legnagyobb vízzel kapcsolatos kihívások, mit lehet várni a csúcstól és mi a helyzet Magyarországon, Szöllősi-Nagy Andrással, a konferencia programbizottságának társelnökével és a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének tudományos tanácsadójával beszélgettünk.

„EZ NEM EGY SZOKVÁNYOS KORMÁNYKÖZI KONFERENCIA LESZ, AHOL DIPLOMATÁK LÓKERESKEDNEK EGYMÁSSAL. 1200 OLYAN VEZETŐ KUTATÓT ÉS A VÍZPOLITIKÁT MEGHATÁROZÓ SZEMÉLYISÉGET HÍVTUNK BUDAPESTRE, AKIK REMÉNYEINK SZERINT LÉNYEGESEN TÚLMENNEK A DIPLOMÁCIAI TÁRGYALÁSOK POLITIKAILAG KORREKT SZÖVEGEIN.”

– foglalja össze a novemberi terveket Szöllősi-Nagy András, aki évtizedek óta meghatározó szereplője a világ víztudományos életének.

1989-től kezdve húsz éven át az UNESCO kormányközi Nemzetközi Hidrológiai Programjának vezetője volt, 2009 és 2014 között az UNESCO delfti székhelyű Víztudományi Intézetének rektori posztját töltötte be, a Víz Világtanács egyik alapítója, 2015 óta a szervezet Kormányzótanácsának tagja.

A Külügyminisztérium szervezésében sora kerülő konferenciára készül egy állásfoglalás, amit a tervek szerint a résztvevők fogadnak majd el. Szöllősi-Nagy ennek szövegezésében is részt vesz. A nyilatkozat a jelenlegi állás szerint azzal kezdődik majd, hogy a víz alapvetően etikai kérdés.

„AZ, HOGY MIT KEZDÜNK A VÍZZEL, NEM CSAK TUDOMÁNYOS, POLITIKAI VAGY MŰSZAKI KÉRDÉS, HANEM EGY ÉRTÉKVÁLASZTÁS KÉRDÉSE IS.”

Az ENSZ öt évvel ezelőtt fogadott el egy nem kötelező érvényű határozatot arról, hogy a vízhez való hozzáférés része az alapvető emberi jogoknak. Bár voltak nagyhatalmak, melyek próbálták ezt megakasztani, de a világ elindult ezen az úton. A konferencia szervezői remélik, Budapesten sikerül újabb fontos lépéseket tenni ebbe az irányba.

Amellett, hogy kimondják, a vízgazdálkodási kérdések etikai kérdések is, Szöllősi-Nagy abban bízik, hogy megerősítést nyerhet, hogy a víz esetében az abszolút nemzeti szuverenitás elve korlátozottan működik, mert a víz globális társadalmi köztulajdon, ami korlátot kell szabjon mindenki számára a víz teljesen szabad felhasználásában.

Közös érdekünk

Ezek persze fontos állásfoglalások és nagy dolog, ha a világ vezetői hitet tesznek mellettük. De a konferencia munkájának egy másik fele a konkrét, megvalósítható lépésekről fog szólni: hogyan lehet a vízzel összefüggő problémák sokaságával küzdő fejlődő országoknak segíteni. És ez nem csak szamaritánus aktus, teszi hozzá Szöllősi-Nagy, hanem közös érdeke mindenkinek.

Európa éppen most tapasztalja meg, miről is van szó: a kontinenst érő migránshullámban ugyanis létező tényező a vízzel kapcsolatos migráció. Az afrikaiak közül főleg a Száhel övezetből indultak el sokan, akiket környezeti migránsként tartanak számon.

„A LEGTÖBB EMBER NEM SZÍVESEN HAGYJA OTT KULTÚRÁJÁT. DE HA NINCS ESŐ, NINCS VÍZ, NINCS MEZŐGAZDASÁG, NINCS ÉTEL, NINCS ÉLET – TEHÁT EL KELL ONNAN MENNI, EZ A NORMÁLIS EMBERI VÁLASZ. EBBEN AZ ÉRTELEMBEN A MIGRÁCIÓ ALKALMAZKODÁS IS.”

Az elmúlt évtizedekben óriási technológiai fejlődés zajlott, a távérzékelési technikák fejlődése miatt elkepesztő mennyiségű adat képződik naponta és rengeteg olyan eszköz áll ma már rendelkezésre, ami érdemben tudna segíteni a fejlődő országokban élők vízhelyzetén. De ezek elterjesztése, alkalmazása sokszor elsősorban nem technológiai, hanem komoly befektetéseket igénylő politikai akarat kérdése. A BWS egyik remélt célja, hogy ezen a téren érjen el előrelépéseket.

Ehhez arra van szükség, hogy a nemzetek összehangolják vízügyi stratégiájukat a jelenleg futó két legnagyobb globális környezeti-fejlesztési programmal, az ENSZ fenntartható fejlődési céljaival és a párizsi klímacsúcs vállalásaival.

A James Bond-állandó

2015-ben ért véget az ENSZ tizenöt éven át zajló, a globális szegénységet felére csökkentését célul vállaló programja, a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG). A program eredményeiről  azóta is vita zajlik, ám időközben tavaly év végén már el is indult az új globális fejlesztési program, a 2030-ig tartó Fenntartható Fejlődési Célok (SDG) programja, ami már az egész világ fenntarthatóságának feltételeivel foglalkozik.

Az állam- és kormányfők alapvető vállalásai nem változtak: a szegénység és az éhezés felszámolása, valamint többek között a biztonságos élet, a minőségi oktatás, a fenntartható élet és a nemek közötti egyenlőség elérése a cél az egész világon. Változott viszont a horizont, az MDG nyolc céljához képest most már 17 konkrét célkitűzés jelent meg a programban.

A 17 cél között külön elemként ismét megjelenik egy vízzel összefüggő cél. Szöllősi-Nagy szerint eleve a víz az, ami összeköti a tizenhét fő célt: nem képzelhető el a szegénység vagy az éhezés felszámolása, az energiabiztonság vagy az élelmiszer-biztonság garantálása a vízzel kapcsolatos problémák megoldása nélkül.

Olyan szempontok is felmerülnek itt, melyekre keveset szoktunk gondolni. A globális energiatermelésnek csak 20 százalékát teszi ki a vízenergia, de azt már jóval kevesebben szokták tudni, hogy egy Budapest-szintű nagyváros esetében a város energiaköltségének 30 százaléka vízzel kapcsolatos. Nem a közlekedés biztosítása drága egy városban, hanem például fenntartani a csatornahálózatokat vagy szennyvíztisztítót és szivattyútelepeket üzemeltetni. Ezeknek a feladatoknak hihetetlen magas az energiaköltsége.

Ugyanilyen téma az élelmiszer-biztonság is. A vízfelhasználás 80 százaléka, mezőgazdasági célú; nincs élelmiszer-biztonság biztonságos víz nélkül. De ezeket nem igazán sikerült kommunikálni a világ felé:

„AZ EGÉSZ VIZES SZAKMA CSŐDJE, HOGY AZT AZ ALAPVETŐ ÜZENETET, HOGY: “EMBEREK, ÖT NAPIG TUDTOK ÉLNI INTERNET NÉLKÜL, TÍZ NAPIG TUDTOK ÉLNI SZERELEM NÉLKÜL, DE VÍZ NÉLKÜL NEM ÉLTEK TÍZ NAPIG”, NEM TUDTUK ÁTVINNI. EZ ANNYIRA KÖZHELYSZERŰNEK TŰNIK, HOGY AZT GONDOLTUK, NE MENJÜNK LE ERRE A SZINTRE. ÉS KÖZBEN A HAJÓ ELMENT, NEM TUDTUK A KÖZVÉLEMÉNYBEN A VÍZNEK AZT A HIHETETLEN FONTOSSÁGÁT KIEMELNI, AMIRE SZÜKSÉG LENNE.”

– mondja Szöllősi-Nagy, aki egyetlen adatot említ, hogy az üzenet fontosságát érzékeltesse: míg 1975-ben a világ összes édesvízkészletéből évi 15500 m3 jutott egy főre, addig 2015-ben ez már csak 5500 m3 volt. És nem a víz párolgott el, hanem az emberek száma és a vízkészletek (f)elhasználása ugrott meg: ma ugyanannyi vizünk van, mint a holocén klímaoptimum idején: 42 ezer km3  felszíni víz folyókban, tavakban és tározókban. A mennyiség nagyon régóta nem változott, ez a Föld teljes vízkészletének, ideértve az óceánokat is, mindösszesen 0,007 százaléka. Ezt hívja a hidrológia James Bond-számnak. Csak víz tér és időbeli eloszlása változik.

Az ENSZ előrejelzése alapján a népességnövekedés nem áll meg. A világszervezet úgy számol, hogy 35 év múlva kilenc milliárd ember él majd a bolygón. Ahhoz, hogy ők enni tudjanak, kevesebb, mint három évtizeden belül meg kell kettőzni a Föld élelmiszer-termelését. Ez pedig öntözéses gazdálkodás nélkül kivihetetlen.

Az élelmiszer-pazarlás az egyik fő bűn

Ahhoz, hogy ezeket az akadályokat sikerrel lehessen leküzdeni, a technológiai fejlesztések mellett a vízhez való másmilyen szemlélet elsajátítására is szükség lenne:

„AZ EURÓPAI EMBERNEK ELVESZETT A KULTÚRÁJA A VÍZZEL KAPCSOLATBAN. KINYITJUK A CSAPOT ÉS FOLYIK – EZT SZOKTUK MEG.”

Az elmúlt években futottak sikeres társadalmi kampányok a világban arról, hogy mindig zárjuk el a csapot és hogy ne folyassuk a vizet fogmosás közben, és ezek fontos kérdések is, de a lakossági vízfogyasztás a globális vízfogyasztásnak csupán 3-4 százalékát teszi ki.

A vízfelhasználás nagy részét a mezőgazdaság viszi el és ezért hatalmas károkat okoz például az élelmiszer-pazarlás. A megtermelt élelmiszer egyharmada végzi a szemétben és ezzel odalesz az előállításába fektetett rengeteg víz is.

A közelmúltban több olyan fogalom is megjelent, például a virtuális vízvagy a vízlábnyom, melyek alkalmasak arra, hogy a politika és a közvélemény megismerje ezeket a problémákat. De rengeteg tennivaló van még ezen a területen.

Érdemes lenne Szöllősi-Nagy szerint a víz árazásához való hozzáállásunkat is újragondolni, mert irreális, ami a világ országainak zömében zajlik és a szegény rétegeket sújtja a legerősebben.

„JELENLEG AZ MEGY, HOGY ELFOGYASZT VALAKI X MENNYISÉGET, FIZET Y-T, ELFOGYASZT KÉT X-ET, FIZET KÉT Y-T. SZERINTEM A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG ÉS SZOLIDARITÁS EGY IGAZSÁGOS BLOKK-ÁRAZÁST INDOKOLNA MINDENHOL.”

Egy ilyen lehetséges forgatókönyv szerint például higiéniai és egyéb okok miatt fejenként napi 60 literig működne egy erősen megtámogatott ár, ám ha valakinek gyep-locsolási igénye van, vagy úszómedencéje van, arányosan is többet kellene fizessen fajlagosan a többlethasználátért, akinek meg golfpályája is, az meg még többet. Szöllősi-Nagy szerint ez egy profit nélküli zéró összegű játszma lehetne. Nem nehéz találni egy olyan árrendszert, ami a társadalmi igazságosságnak is megfelel, de fenn lehet belőle tartani a vízellátó és csatornázási rendszerek üzemeltetési, karbantartási és fejlesztési költségeit is.

Nincs harc a klímaváltozás hatásai ellen víz nélkül

A BWS másik fontos viszonyulási pontja a tavalyi párizsi klímacsúcs lesz, ahol a Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) közreműködésével fogadtak el vállalásokat a Föld országai a következő évtizedekre.

„A KLIMATOLÓGUS KOLLÉGÁK NAGYON HATÉKONYAK VOLTAK ABBAN, HOGY ÉS AHOGY ELADTÁK A KLÍMAVÁLTOZÁST A POLITIKUSOKNAK ENNYIRE FONTOS KÉRDÉSNEK. TELJESEN JOGOSAN PERSZE, HISZEN A KLÍMAVÁLTOZÁS KÉRDÉSE TÉNYLEG ENNYIRE FONTOS.”

– mondja Szöllősi-Nagy, de szerinte a vízzel kapcsolatos összefüggések megértése nélkül nem lehet megérteni a klímaváltozás következményeit sem.

A klíma négymilliárd éve folyamatosan változik a bolygón, de ami most a komoly bajt okozza, hogy az ipari forradalom óta exponenciálisan megugrott az üvegházhatású gázok kibocsátása, aminek köszönhetően kialakul a légkörben egy olyan határréteg, ami az űrbe való radiációt csökkenti, aminek következtében nő a légkör hőmérséklete.

„ENNEK A FOLYAMATNAK KÍNOS HATÁSAI VANNAK, ÉS EZEKNEK A KÍNOS HATÁSOKNAK A 80 SZÁZALÉKA VÍZEN, VÍZ ÁLTAL VAGY VÍZEN KERESZTÜL JELENTKEZIK.”

Legyen szó akár a biodiverzitást érintő változásokról, vagy az árvizek gyakoribbá válásáról, számos olyan vízen keresztül jelentkező hatással számolnak a kutatók, melyek alaposan felforgathatják az általunk ismert életet a bolygón.

Ennek ellenére a párizsi klímacsúcson nem sok hangzott el a vízről. Ott a fő kérdés az volt, vajon hogyan lehetne olyan politikai lépéseket megalkotni, hogy 2100-ra ne nőjön 2 Celsius-fok fölé az bolygó átlaghőmérséklete. Ahhoz, hogy ezt a célt el lehessen érni, komoly vállalásokat kell tennie a Föld országainak. Ha ugyanis minden a jelenlegi üzletmenetben menne tovább, akkor 2100-ra akár 6 Celsius-fokkal is nőhetne az átlaghőmérséklet.

És akkor kétszáz éven belül bezárhatnánk a boltot, mondja Szöllősi-Nagy András. Nem azért, mert mind megfőnénk, hanem mert alapjaiban változna meg a bolygó termodinamikai egyensúlya, egységnyi idő alatt árvízből és aszályból is sokkal több jelentkezne.

„200 ÉVIG TARTOTT, MÍG MEGBOLYGATTUK A KLÍMÁT, VILÁGOS, HOGY EZT NEM FOGJUK KÉT ÉV ALATT HELYREHOZNI.”

Párizs arról szólt, hogyan lehet csökkenteni a káros kibocsátást. De legalább ennyire fontos, hogy hogyan lehet alkalmazkodni a helyzethez. És ez nem csak absztrakt diplomáciai helyzet, hanem nagyon konkrét vállalások és döntések kellenek, melyek súlyos politikai következményeket is hordozhatnak magukban. Például ha a súlyos légszennyezéssel küzdő Kína betartja a rá vonatkozó kvótákat, több millió embert kell elbocsátani az országban az iparból.

Klímaügyben gyorsan tanultak a politikusok

A vízzel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó szakemberek és diplomaták egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a klíma kérdéséhez hasonló politikai konszenzus és együttműködés induljon meg a vízzel kapcsolatban is. Ennek egyik eszköze egy kormányközi csúcsszerv, az IPCC vízügyi megfelelője lehetne. Budapesten várhatóan ennek felállítására tesznek majd javaslatot.

Az ENSZ alatt jelenleg 33 szakosított szerv foglalkozik a vízzel. Szöllősi-Nagy éveken keresztül látta el ezen intézmények koordinációjának feladatát, a hatékonyságot ahhoz hasonlította, mint amikor az ember harminchárom macskát próbál meg terelni egy, ám nem világosan kitűzött irányba.

„AZ IPCC KÉPES VOLT ARRA, HOGY A POLITIKAI KÖZGONDOLKODÁST MEGVÁLTOZTASSA. POLITIKUSOK, AKIKNEK HALVÁNY GŐZE SEM VOLT ARRÓL, HOGY MI A KÜLÖNBSÉG AZ IDŐJÁRÁS ÉS A KLÍMA KÖZÖTT, MA MÁR ÉRTIK, HOGY HOSSZÚ ÁTLAGOKRÓL, FOLYAMATOKRÓL VAN SZÓ ÉS HOSSZÚ TÁVRA KELL BERUHÁZNI. AMI AZÉRT IS NAGY SZÓ, MIVEL A POLITIKUSOKAT DEMOKRÁCIÁKBAN ÁLTALÁBAN NÉGY ÉVRE VÁLASZTJÁK MEG, KEVESEN VANNAK, AKIK HOSSZÚ TÁVLATBAN GONDOLKODNÁNAK.”

A budapesti csúcstalálkozóhoz több társrendezvény is társul. Lesz egy fórum, ahol a vízzel kapcsolatos tudományos-technikai kérdésekkel foglalkoznak majd. Ennek programját készítették elő nemrég neves szakemberek részvételével Kőszegen, a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének szervezésében. Mérnökök, matematikusok, ökológusok, geológusok, szociológusok és földrajzászok jöttek össze, hogy egy tudományos programot készítsenek a víz fenntarthatóságáról.

A legfontosabb kérdés, amire választ kell találni, egyszerűen annyi, hogy mennyi vizünk van és az hogyan oszlik meg térben és időben.

Ez sokáig nagyon nehéz kérdésnek számított, de Szöllősi-Nagy elmondása szerint az elmúlt évtizedekben odáig jutott a technológia, hogy mezoszinten most már gyakorlatilag mindent tudunk mérni, ötszáz méteres rácstávolsággal tudják lefedni a bolygót. Annyira sok adat jön napi szinten a műholdakból, hogy már lehetséges olyan modelleket felépíteni, ami a víz körforgását a természetben és a társadalomban is nyomon képes követni és a big data adta lehetőségekkel előrejelezni a fontosabb tendenciákat, jelezni, hogy hol van szükség politikai vagy éppen pénzügyi beruházásokra.

De a tudományos tudás önmagában kevés, intézményrendszer kell, ami képes ezt a tudást beágyazni a társadalmi kontextusba, tud segíteni a helyi problémák megoldásában.

Elsőnek egészséges ivóvíz kéne mindenkinek

A környezettel kapcsolatos célban a víz témája már a 2000-ben elindult Millenniumi Fejlesztési Célokban is jelen volt. A szegénység felszámolásának célkitűzéséhez kapcsolódott akkor, hogy felezni kell 2015-re azon embertársaink számát, akiknek nincs hozzáférése ivóvízhez és „javított” szanitációs körülményekhez.

2000-ben 1,4 milliárd ember élt Földön, akinek nem volt hozzáférése ivóvízhez, ez a szám az ENSZ becslése szerint azóta 780 millióra csökkent. Szöllősi-Nagy szerint a politikusok és a diplomaták azonban hajlamosak megfeledkezni arról a kérdésről, hogy milyen minőségű ivóvízről van szó. Ha ugyanis hozzávesszük, hogy egészséges, a WHO normáinak megfelelő ivóvízről legyen szó, akkor 3-4 milliárd ember élhet ma a bolygón, akiknek ez nem adatik meg. Kvalifikálás nélkül pedig nem sokat jelent mi is az, hogy ivóvíz.

A mért javulás elsősorban India, Kína és Indonézia vízpolitikájának köszönhető, a szub-szaharai régióban alig történt előrelépés. És ha a jelenleg a régióba áramló anyagi és tudásbeli tőke mértékét vesszük alapul, még legalább 50 év kéne ahhoz, hogy ott a millenniumi célokat elérjék.

A szanitáció, azaz a szennyvíz kezelése, a csatornázás megléte és a vécéhez való jog terén a helyzet viszont rosszabb lett, mint 2000-ben volt. Az évezred elején 2,4 milliárd ember nem fért hozzá e alapvető lehetőségekhez, ma 2,6 milliárdan élnek enélkül.

Ráadásul van 700 millió ember, akinek semmihez, még egy latrinához sincs hozzáférése. Ez a helyzet pedig rengeteg közegészségügyi és biztonsági kockázatot hordoz magában. Afrika egyes régióiban gyakori, hogy akkor erőszakolnak meg nőket, amikor elvonulnak a bokrokba, hogy éljenek azzal az emberi méltóságuk által diktált jogukkal, hogy kicsit ne lássa őket senki. De ott vannak az egészségügyi következmények is: szubszaharai Afrikában a betegségek 90 százaléka vízzel kapcsolatos és minden második beteg a megfelelő minőségű víz hiánya miatt kerül kórházba.

Ezeknek a problémáknak a jelentős részét már lehetne ma kezelni, a technológiai eszközök már megvannak erre. De komoly kihívás, hogy ezeket tovább is kell adni a fejlődő országoknak. Itt szabadalmi kérdésektől kezdve odáig terjednek a kihívások, hogy szakítani kell a korábbi időszak rossz gyakorlataival:

„A MODELL SOKÁIG AZ VOLT, HOGY JÖTT EGY ENSZ-SZERVEZET VAGY A VILÁGBANK, FINANSZÍROZOTT EGY PROJEKTET, MENT EZ HÁROM ÉVEN ÁT, MINDEN VEZETŐNEK VOLT EGY TOYOTA LAND CRUISERE, MAJD AMIKOR A PROJEKT BEFEJEZŐDÖTT ÉS A HELYIEK VETTÉK ÁT, AZ EGÉSZ ÖSSZEOMLOTT. NAGYON SOK SZOMORÚ PÉLDÁT LÁTTUNK ERRE.”

– mondja Szöllősi-Nagy, aki szerint épp ezért a kulcs a tudásbázis fejlesztése. Hogy a nemzetközi szervezetek által elkezdett projekteket tudják továbbvinni helyben. Ebben pedig nagy szerepet szánna Magyarországnak is: Afrikának ugyanis rengeteg technikusra, mérnökre van szüksége, akik meg tudnak építeni valamit. Az ő képzésüknek egy része akár történhetne nálunk is. Igaz, teszi hozzá, az utolsó pillanatban vagyunk, ma már nincsenek sokan, akik az oktatást több nyelven meg tudnák valósítani itthon.

Egykor a világ élmezőnyében voltunk

Szöllősi-Nagy András 2014-ben köszönt le a delfti székhelyű UNESCO Víztudományi Intézet rektori posztjáról, utána költözött vissza Magyarországra. Ma az NKE professzora és az iASK tudományos tanácsadója. Itthon az egyik célja az lett, hogy felélessze az egykor nemzetközi hírű magyar víztudományos életet.

Mint mondja, a VITUKI, azaz a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutatóintézet, leánynevén Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont, Európa egyik legjobb intézete volt.

„NEM TUDOM, HOGY TELEKSPEKULÁCIÓS OKOKBÓL VAGY POLITIKAI HÜLYESÉGBŐL, DE EZT MEGSZÜNTETTÉK, EZZEL PEDIG A MAGYAR TUDOMÁNYOS VÍZÜGY GYAKORLATILAG LÁBON LŐTTE MAGÁT. MÁR MA TAPASZTALNI AZT A HIÁNYT, AMIT EZ OKOZ.”

Amióta hazatért, elmondása szerint lasszóval keresik a tehetséges fiatalokat, hogy újraindítsák a munkát. Az egyik fő gond Szöllősi-Nagy szerint az intézmények széttagoltsága. Országszerte sok a tehetséges fiatal kutató, de nem ismerik egymást és egymással vetélkednek a pályázati forrásokért.

Szöllősi-Nagy vezetésével javasolta az MTA elnöki ad-hoc víztudományi bizottság az MTA Ökológiai és Víztudományi Kutatóközpont létesítését az ÖK bázisán, amit lépésről lépésre terveznek felépíteni. Emellett Kőszegen részt vesz a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének (iASK)munkájában, ahol a fenntarthatóság-környezeti programot koordinálja.

A globális szerepvállalás mellett alakul a klímaváltozás kihívásaihoz igazodó magyar vízügyi program is az Akadémián, de szerencsénkre az európai Víz Keretirányelv is sokat segített a hazai helyzeten, mivel abban a fő vezérelv a víztestek ökológiai állapotának megőrzése. Ráadásul a hazai vizeink jó állapotban vannak, Szöllősi-Nagy szerint harminc éves munkának köszönhetően a Balaton vize kiváló és a nagyobb folyók helyzete is jó.

Egy megoldatlan ügy van, a Duna szlovák-magyar szakaszának 30 éve rendezetlen helyzete, kezdve a mérgező diplomáciai viszonytól a folyó elterelésének kérdésén át a Szigetköz életvilágáig.

„EZ A JÓSZÁNDÉK HIÁNYÁNAK ESETE, NEHÉZ ERRŐL NYILATKOZNI. PÁRIZSBAN ÉLTEM, AMIKOR MINDKÉT ORSZÁG TAGJA LETT AZ EURÓPAI UNIÓNAK, TÁVOLRÓL FIGYELTEM AZ ESEMÉNYEKET ÉS AZT GONDOLTAM, AHOGY A NEMZETI ELLENTÉTEK MARHASÁGA, EZ A PROBLÉMA IS ODALESZ. NEM ÍGY LETT.”

Nem lesz könnyű menet

Pont ez a téma, a nemzetközi vízgyűjtő-területek és a közös folyók kérdése lehet az, ami miatt a novemberi konferencián is várhatóak majd nehézségek. Szöllősi-Nagy abban bízik, hogy sikerül majd kimondani, ezeknek a megítélése is etikai kérdés és egyetlen ország sem kezelheti ezeket a területeket abszolút szuverén területként.

Ezt azonban nem lesz könnyű kivívni: például az ENSZ-ben 27 évig tartott, amíg sikerült New York-i konvenciót a közgyűlésnek elfogadnia, ami a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításáról szól. 1997-ben hagyták jóvá és gyakorlatilag annyit mond ki, hogy az érintett országok egyezzenek meg, a felső ország ne csinálhasson azt a vízzel, amit akar, hanem méltányosan hasznosítsák a vízkészletet. További 15 évig tartott, amíg 35 ország ratifikálta, végül tavaly augusztusban lett csak hivatkozási alap a nemzetközi jogban, bár vannak országok, amelyek ezt változatlanul nagy intenzitással elutasítják.

Ez a történet is mutatja, hogy ha nagyon lassan is, de lehet eredményeket elérni ezeknél a vitatott hovatartozású, diplomáciai feszültségeket jelentő vízgyűjtő-területeknél.

Ennek a kérdésnek a rendezése is csak ugyanúgy képzelhető el, mint az összes többi víz okozta nehézségnél, melyekkel a BWS résztvevői próbálnak megküzdeni:

„AZ EGÉSZNEK A KULCSA A POLITIKAI AKARAT, HA AZ NINCS, NINCS INTÉZMÉNYRENDSZER, NINCS PÉNZ SEM.”

Budapesten épp azért fognak összeülni a világ vezető víztudósai és számos politikai vezető, hogy ezekben a kérdésekben végre jelentősen előrejussanak.

A cikkben szereplő fényképeket Gárdi Balázs készítette, aki már több mint egy évtizede dokumentálja emberek és a víz különleges kapcsolatát szerte a világon. Ezek a fényképek a Water Front című sorozatából vannak, további projektjeit a honlapján lehet megtekinteni.