Dr. HATVANI Zsolt és Dr. BARANCSUK János közös nekrológja.

 

Megint kevesebben lettünk egy közös Barátunkkal.

LACZKOVICH Miklós, Siklós város díszpolgára, tegnapelőtt örökre itthagyott bennünket.

Hogy jön Micu a Szakkollégiumhoz? Hát úgy, hogy amikor meghallotta, hogy fiatalok jönnek a hegyre hozzám, azonnal meghívott bennünket magához. (Többen ott is aludtunk – ugye…) Ráadásul Miklós bátyánk református is volt: külön tetszett Neki a Szentágothai…

Megint kevesebben lettünk közös Barátunkkal, akit így nevezek, bár talán csak egyszer találkoztam vele, és nem tudom, hogy Ő azon a feledhetetlen estébe hajló délutánon így tudott-e tekinteni engem, röpke ismeretségünk folytán. 

 

Miklós minden vendégére emlékezett, történeteiket, amiket róluk vagy tőlük hallott, hihetetlen időtávokból osztotta meg vendégeivel. 30-60 éves tivornyázások és beszélgetések elevenedtek meg ilyenkor az előadásában. Legfőbb előadó terepe az asztal volt, az Aranka által gondosan terített asztal. Az asztalon pedig, ne kerteljünk: borok voltak vagy pálinkák.

Mem volt tanár, de nagy tanító. Emlékszem, egyik szakkollégiumi vendégeskedésünkkor az egyik szakkollégista – horribile scriptu – töltött egyet magának… Miklós azonnal felállt, s elbúcsúzott mindenkitől. Kidobott minket. Joggal. A helyi, hegyi szabályok ellen ekkora merényletet, hogy a vendég töltsön, Ő nem tolerált.

Mindazonáltal hihetetlenül bőkezű, nem tukmáló: parancsoló gazda volt. Kemény parancsait nem lehetett megkerülni, de a teljesítő jutalma mindig egy harsány miklósi kacaj volt. Nem lehetett haragudni rá.

 

De annyi biztos, hogy mindig, minden alkalommal én így emlékeztem és fogok is emlékezni Rá. De azt a képet, amit – valljuk be: fokozódó részegségembe hajlóan is – őrzök Róla – csak dédelgetni tudom magamban. Mint egy nagyon kedves, vendégszerető, és a birtokán termett bort nagy szeretettel kínáló, ezek közül a legkiválóbbakat is egy először látott valaki elé (aki én voltam akkor) önzetlenül nyújtó Embert.

 

Megint kevesebben lettünk egy közös Barátunkkal. Hiánya még nő, s a helyét keresi bennünk, Jánosban is és bennem is. Lacika csendesen sündörög apa körül: apának meghalt valakije. S most… apa sír. Laci még nem tudja, hogy nem fog Ő már Micu bácsiéknál felmászni a nagy fenyőfára, s nem lesz többet, aki Őt az ördöggel ijesztgeti a pinceajtóban.

 

Mi, akinek volt alkalma saját borait is megkóstolni, tudjuk, hogy azok ott voltak nagyon magasan a csúcson, azon, amit az a kiterjedésében talán kicsi, de lehetőségeiben csodákra képes hegyvonulatocska nyújthat.

 

Hej, MAJDÁN Jancsi, hej: nem készült el a Miklóssal tervezett riport…. Pedig, ha valakin nem, akkor LACZKOVICH-on nem múlott. Ő mindig nyitott szívvel és friss elmével várta a vendégeit.

PONTOSAN kellett hozzá érkezni, mert maga is szigorú időbeosztással élt. Hanemaztán voltak olyan bejegyzések a naptárában, hogy „Hatvaniék 18:00-„ és itt a kötőjel az akár egy fektetett 8-as is lehetett volna. Egyebekben is tartotta a programot. Amikor pl. éjjel közepén tisztán áthallott hozzánk a megfellebbezhetetlen üvöltő házigazdai parancs: Nem mész Te sehova. Hátra van még két tétel!!! (bort kóstoltunk…)

 

Marad tehát a fájdalom, amit végig kell szenvednünk, amíg el nem csitul valahogy a napok-hetek-hónapok múltán, amikor már elviselhetőbbé válik ez a sajgás, miközben a saját magunk romlásával is szembe kell néznünk.

 

Megint kevesebben lettünk egy közös Barátunkkal. Egyik utolsó borát, amelyet kacás eljárással készített, ’hattyúdal’-nak nevezte. Mert Ő már érezte, nemsokára mennie kell, tudta, hogy menni fog.

A közismert anekdota szerint a pécsi kutatóban, melyikben? A borászatiban egyszer egy dél-amerikai küldöttség, ahol a napvesszős metszésről volt szó, e küldöttek elképedtek, hogy LACZKOVICH Miklós élő személy és itt a közelben dolgozik… náluk ugyanis Laczkovich művelési módnak nevezik a napfény-hajtásra metszést…

 

Csak megköszönni tudom, hogy összeismerkedtettél Vele. És bár most nekem is fáj a távozása, de azt mondhatom, hogy legalább ezáltal én is több lettem, és egy nagyon jó Emberrel több volt az életemben, akit elveszíthettem.

Milyen szegény is az, akinek nincs, aki hiányozhatna, ha már nincs.